Olimpiai érmeseink - Kárpáti György dr.

Kárpáti György, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó június 23-án, a Nemzetközi Olimpiai Napon született. Tíz éves korában került a zöld-fehérek úszó szakosztályába, de a faltól, falig rendelt edzések mellett játékra is vágyott, pólózni kezdett. Minden idők legfiatalabb vízilabdázó olimpiai bajnoka, hiszen Helsinkiben 17 évesen érdemelte ki első aranyérmét. Úszóként is nyert magyar bajnokságot. A leggyorsabb pólósként teljesítette a 100 métert egy percen belül, ami akkoriban kiváló eredmény volt. Gyorsasága, robbanékonysága mellett helyzetfelismerése, az összjátékhoz való érzéke emelte igazi világklasszissá. További három olimpián szerepelt, Melbourne-ben és Tokióban aranyat, Rómában bronzérmet szerzett, háromszoros Európa-bajnok, a Fradi örökös bajnoka, 162-szeres válogatott.
A hetvenes évek újabb aranycsapatának időszakában Gyarmati Dezső kapitány segítőtársa volt. Hatvanadik születésnapja idején szív-koszorúér műtéten esett át. Bohém, jó kedélyű sportember, aki a lóversenypályán és a szerencsejátékokban is nagyon otthonos.
A Magyar Olimpiai Bizottság 110 éves jubileuma során 2005 őszén Rogge-elnök magas NOB kitüntetésben részesítette..

Az aranyérmek története

Moldova György írása


1952 Vízilabda csapat


A nyári uborkaszezonban az újságok sportrovatának vezetői sokszor azzal próbálják megtölteni az eseménytelen hasábokat, hogy az olvasókkal megszavaztatják egy-egy sportág örök legjobbjait. Olykor a vízilabda is sorra kerül. Néhány név vitathatatlan: Faragó, Markovits, Jeney "Pierre", a kapus és így tovább, hála Istennek, van kiből válogatni. Nekem megadatott az a szerencse, hogy valamennyit láthattam, tudom, nem sokat számít egy-egy magamfajta "furvézer" véleménye, de az én ranglistámon mindenkit megelőz az "öreg” Szívós, 1952 és 1956 olimpiai bajnoka. Ő a nagy vízilabdás dinasztia első nemzedéke, az ugyancsak olimpiai győztes ifjabb Szívós István édesapja, a válogatottba most frissen bekerült Szívós Márton nagyapja.


Centert játszott és számomra minden labdasportban, így a vízipólóban is a center a király. Ő birkózik a védőkkel eleven húsdarálóba szorítva, a kapunak háttal állva. A víz alól felbukkanva, jobb vagy bal kézzel, fejjel vagy lábbal lövi a gólokat. A többi játékosnak csak az a feladata támadásban, hogy kiszolgálja őt, mint ahogy a vasutasok teszik a mozdonyvezetővel. Tudom, hogy a világ azóta itt is megváltozott - nem jobb lett, csak más -, ma már mindenki egyformán védekezik és támad, a gólok javarészét a szélekről vagy távoli átlövésekből szerzik, de mindez nem moshatja el a meccseket egyedül eldöntő nagy centerek emlékét.


Szívós viszonylag későn tűnt fel kedvenc csapatomban, a Vasasban, Goór Illést váltotta fel. A SZUE-ban, a Szegedi Úszó Egyesületben kezdett, mint mellúszó, ott kapott kedvet a labdához, onnan a MAC igazolta le és csak aztán került hozzánk. Válogatott karrierje is későn indult, csak sokára tudta kiszorítani Németh "Jamesz"-t, a "Vasember"-t, a kétszeres olimpiai és háromszoros Európa-bajnokot. Szívós igazából csak 1952-ben, már 32 éves korában került a világ élére, a legendás: Jeney - Vízvári Gyarmati - Markovits - Bolvári Szívós Kárpáti csapat tagjaként szállt a vízbe.


A helsinki olimpiai tornát még nem közvetítette a televízió, így csak Szepesi rádiós közvetítéseiből maradt meg bennem egy-egy emlékfoszlány.
Szívós három gólt dobott a Szovjetuniónak, a további mérkőzéseken is sokszor "elsült a keze", ő lett a torna gólkirálya.


1956-ban, Melbourne-ben már csak beugróként szerepelt. Eredetileg nem is került be a csapat névsorába, 200 méteres mellúszásban nevezték, le is kellett úsznia a maga előfutamát, csak aztán ment át a pólósokhoz. Az aranyérmet persze ő is megkapta. Emellett számos Európa-bajnokságot nyert és 85-ször szerepelt a nemzeti válogatottban.


Ezek halovány emlékek már, de ma is tisztán él bennem egy régi bajnoki meccs, egy Vasas-Fradi a margitszigeti Sportuszodában. A mérkőzésnek külön pikantériát adott, hogy a régi és az új "császár", Németh "Jamesz" és Szívós egymás ellen játszott, az előbbi a Fradiban, az utóbbi a Vasasban.

 

Számos más világklasszis küzdött a vízben, de ez az este a két centerről szólt. Úgy tűnt, mintha most akarnák végérvényesen eldönteni, melyikük a jobb.

 

Meleg nyári este volt, a lámpafény tükröződött a zöld vízen, mikor a bíró sípszavára elindult a két csapat, harcba szálló hadihajók képzetét keltették. A két center beúszott az ellenfél kapuja elé, lehorgonyzott az álló bekk szorításában és várta a passzokat. Mindketten a csapatjáték szellemi irányítói is voltak, kiáltozásaikat vitte a víz, a nézőtéren is jól lehetett érteni, fanatizálták társaikat, még keményebb erőfeszítést követelve tőlük.


Csak akkor hallgattak el, mikor feléjük szállt a labda, akkor a víz forrni kezdett, kezek-lábak keveredtek egymásba, a labda csak akkor került elő, mikor már a hálóban feküdt. Németh "Jamesz" két gólt lőtt, Szívós kilencet, ezzel a különbséggel nyert a Vasas. Mikor a bíró lefújta a meccset, a két nagy center kikapaszkodott a partra és megölelték egymást.


Úgy tudom, többé nem szálltak vízbe egymás ellen. Németh belekeveredett az 1956-os, októberi eseményekbe, kimenekült Spanyolországba és ott úszóedző lett. Szívós 1958-ban vonult vissza, a fiatalokat tanította 1992-ben bekövetkezett haláláig.

 

Nevük lassan elmerül a feledésben, az új centerek talán nem is tudják, hogy egy-egy mozdulatot, trükkös megoldást tőlük örököltek közvetítő nemzedékek révén.

Mezei Dániel írása




1956. vízilabda csapat




Új építésű házban lakik Gyarmati Dezső. Nem gondolnám, hogy egy ilyen megállapítás szorosan hozzátartozik az 1956-os vízilabdacsapat győzelmével kapcsolatos eszmefuttatáshoz, de…
Amikor a játékosként Kárpáti Györggyel egyetemben háromszoros olimpiai bajnok - ahogy az uszodában nevezik - Dezső (nekem azért: tiszteletem, Dezső bácsi!) felkísért a lakásához és kinyitotta az ajtót, arra gondoltam, talán a ház jellege ellenére láthatok valamit a múltból: fotókat, emléktárgyakat, relikviákat és meghallgathatok egy embert, aki élő legendaként itt sétál közöttünk és szemlátomást kitűnő egészségnek örvend. Csupa olyat akartam látni és hallani, ami közelebb vihet a múlthoz.

Mint vízilabdával foglalkozó újságíró, tisztában voltam a tényszerű eseményekkel. Tudtam, hogy 1956-ban, a melbourne-i olimpián játszottak egy legendás mérkőzést, amelyen a később, egészen pontosan az egy nappal később, olimpiai bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott 4-0-ra legyőzte a szovjeteket. Tudtam, hogy a találkozó, az itthon zajló forradalmi események miatt, több volt, mint vízilabda-mérkőzés. Hallottam már a „blood bath of Melbourne”, azaz „melbourne-i vérfürdőről”. Azzal is tisztában voltam, hogy a magyar csapat veretlenül végzett az első helyen és azzal is, hogy a forradalom hatása a sportolókon is meglátszott: vendéglátóm, Gyarmati Dezső a kiutazás alatt Prágában szervezte meg harmadmagával a magyar olimpiai csapat forradalmi bizottságát.

Kiderült azonban, hogy az újságok, a könyvek, a nyomtatott betűk – mint ez itten – semmit sem érnek. Ott állt előttem egy ember, aki majd ötven év távlatából is olyan hihetetlen tűzzel beszélt az 56-os eseményekről, hogy megértettem: miért kellett a rendőröknek kimenekíteniük a szovjet válogatott tagjait 1956 decemberében, egy hónappal a novemberi események után, a melbourne-i uszodából. Láttam fotókat, például Zádor Ervinről, aki a meccs alatt általunk erősen „puhított” Prokop visszakönyöklése után véres arccal – amit állítólag Kárpáti „Gyurika” kent szét, a művészi hatás kedvéért – állt a lelátó előtt. Aztán láttam Kárpáti Györgyről, a zseniális játékosról, Mayer Mihályról, akit a korombeliek csak hangzatos felszólalásairól ismertek a sportág elnökségi üléseiről, de látva a régi fotókat és hallgatva az anekdotákat kiderült, nem akárki volt a nemrég elhunyt kitűnőség. Persze, láttam a csapatképet is, amely már a jugoszlávok elleni, másnapi 2-1-es siker és az olimpiai cím megszerzése után készült. Ott álltak mind, 8000 néző előtt:

Boros Ottó, Jeney László, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Hevesi István, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Zádor Ervin, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar, idősebb Szívós István.

Egy csapat, amely a sportág és az ország kicsinysége ellenére bevonult a legnagyobbak közé. Dávid győzte le Góliátot, de ennél sokkal fontosabb: egy adott pillanatban, ott, Melbourne-ben, a szovjetek elleni találkozón, a csapaton keresztül üzent a világ: ami az 1956-os forradalommal történt, azzal odakint nem értenek egyet.

Peterdi Pál sokszor leírt mondata, hogy „a szovjetek melegítőjén virító négy betű (CCCP), sajnálatos módon megegyezett azzal a néggyel, amely a körúton nyikorgó tankok oldalát ékesítette” messze nem fejezi ki annak a néhány napnak a hangulatát. Nem, mivel ugyanez a Peterdi Pál kiharcolta, hogy a Képes Sport olyan címlappal jelenjék meg az olimpiai aranyérem megszerzése és a szovjetek elleni sikert követően, amiért eltávolították az állásából.

Az egyik csak jó szöveg, amit nem elég elengedni, átérzés sem árt hozzá.
A már említett, új építésű lakás falán ott díszeleg bekeretezve ez a címlap. Gyarmati Dezső csak mosolyog, „ezt nézd, ezt nagyon szeretem. A Pali kirúgatta magát miattunk.” Ezzel kapcsolatban – elnézést a személyes hozzáfűzésért – Édesapám szavai jutnak eszembe, aki ’56-ról azt mondta: „Manapság nagyon nehéz elhinni, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem csak azt mondja, hogy elég, de annak szellemében is cselekszik.”

A magyar vízilabdasportnak a melbourne-i volt a negyedik olimpiai elsősége. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Vélhetően ennek a gárdának a sikerei és a szovjetek elleni találkozó miatt vitték le a szülők vízilabdázni azt a generációt, amelynek legjobbjai 1976-ban – 1964 után 12 esztendővel – megszerezték hazánk hatodik olimpiai aranyát. Gyors fejszámolás és látjuk: a ’76-os diadal is szinte pontosan egy generációval később jutatta el csapatunkat a világ tetejére, hogy ezúttal – mint Gyarmati és társai anno – ott is maradjunk hosszú éveken keresztül. Ez már nem sport. Történelem.




Árvay Sándor írása


1964. vízilabda csapat


Bőrből készült a tokiói aranylabda
Dömötör Zoltán végre elmeséli, miért várt annyit a lövéssel

Él Budapesten egy újpesti szívű közgazdász, aki úszóként nyert számos hazai bajnoki címet, az Európa-bajnoki dobogó tetején is állhatott, életét mégis a vízilabda határozta meg – játékosként és edzőként is világklasszis volt. Rómából (1960) és Mexikóból (1968) olimpiai bronzéremmel tért haza, Tokióban pedig ő volt az aranykovács. Nem sértjük meg a többieket, hiszen Ambrus Miklós, Bodnár András, Boros Ottó, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Mayer Mihály, Pócsik Dénes és Rusorán Péter, valamint a kapitány, Laky Károly egyformán sokat tett a sikerért, ám a végén mégis Dömötör Zoltán ívelte be a szovjetek kapujába az elsőséget jelentő gólt.
A rádióriporter, Szepesi György tizenötezer kilométeren át Budapestig visszhangzó buzdítása, a „Lőj, Dömötör, lőj!!!” vég nélküli sikolya negyven év távlatából is ott cseng az akkori közvetítést hallgatók fülében.
Dömötör Zoltán és társai szerezték vízilabdázásunk ötödik olimpiai bajnoki címét, korábban Los Angeles (1932), Berlin (1936), Helsinki (1952) és Melbourne (1956) hozott pólós aranyat. Ez volt a tokiói versenyek ötödik győzelme, s egyben a magyar sport történetének nyolcvanadik olimpiai aranyérme.

– Úszókarrierem nem mondható boldog pályafutásnak, hiszen azzal az óriási blamával kezdődött, hogy egy gyermekversenyen, 100 gyorson megvert Gyurika – évelődik Dömötör Zoltán (70) a későbbi pólós olimpiai bajnoktárs, örök dumamester és viccgyáros, dr. Kárpáti György kárára. S megtudjuk, ezt követően is volt miért bánkódnia, hiszen zsinórban két ötkarikás vetélkedőről is „lecsúszott”. Az 1952-es helsinki játékokra utazó csapatban a 4x200-as gyorsváltó tartalékjának helyéért hajszálnyival maradt le Kettesi Gusztáv mögött, aztán Melbourne-be sem vitték ki, noha 200-on olyan országos ifjúsági csúcsot tempózott, melyet tíz évig nem tudtak megdönteni, váltóban pedig felnőtt Európa-bajnok lett.
E kimaradt olimpiai szereplések alapozták meg Dömötör későbbi olimpiai érmeit, bajnoki címét. Csak éppen egy másik sportágban…
– Csalódott voltam, s abbahagytam az úszást. S a mellékállású pólósból főállásra váltottam. Hamar belenőttem a rokon sportágba, csak azt kellett megtanulnom, hogy a hálóba, s nem a kapufára kell lőni a labdát… Ezzel ugrattak társaim 1957 nyarán, a bemutatkozó válogatott meccsem után, hiszen két gólom mellett tizenháromszor találtam telibe a lécet. Azt mondták, ez világcsúcs!


Igazi ismertségét mégsem e kétes értékű kapufarekoddal, hanem abból az immár több mint négy évtizede elhangzott rádiós közvetítésből szerezte, amikor a hajnali órákban egy országra frászt hozott...
Október 18. volt, talán szerdai nap, ültem otthon a macskaszemes világvevő Beethoven rádió előtt, nővéreim már elindultak az iskolába, én az épp hogy tizenéves drukker minden csalafintaságát bevetve a feldörzsölt hőmérő jóvoltából heveny „olimpia-betegséggel” az ágyat nyomtam, s hallgattam a rekedtes közvetítőt. Magyar-szovjet pólómeccs. A tét az olimpiai arany.
– Igazán elárulhatná már, mire várt akkor?! Ordíthatta Szepesi torkaszakadtából, hogy „Lőj, Dömötör, lőj!”, mégis évezredeknek tűnt, míg végre rászánta magát...
– Hogy mire vártam? Hát arra, hogy elsüllyedjenek az oroszok... Rusoránnal megúsztunk, ő vitte fel a labdát, s amikor nekem passzolt, kétségtelen, hogy gólhelyzetben voltam, de az is igaz, hogy nem csak a kapus, hanem az egyik mezőnyjátékos is ott tornyosult a háló előtt. Meg kellett fontolnom, mit csinálok. Nem lehetett ész nélkül bombázni. Egy lövőcsel, két lövőcsel, jött a harmadik is, szépen elsüllyedtek mindketten, ott volt a lehetőség a hosszú saroknál. Ekkor sem lőttem, hanem ejtettem. Higgye el, nekem is az örökkévalóság volt, míg hálóba ért a labda.
– A lényeg, hogy ezután már nem kellett izgulni. Öt-kettőnél, harminc másodperc alatt, lehetetlen fordítani.
– Fordítani valóban lehetetlen, de még mindent elveszíthettünk volna… A szovjet csapat a becsületéért harcolt: aranyérmes már semmiképp sem lehetett, de tőlünk elvehette volna az elsőséget. A meccs előtt tudtuk, hogy nekünk csak az 1-0, 2-0, 3-1, 5-2 vagy a 8-3 a jó eredmény ahhoz, hogy megelőzzük a velünk azonos pontszámmal álló jugoszlávokat. Három negyed után még 2-2 volt az állás. Képzelheti, milyen izgalmas volt az a hajrá!
– Három magyar találat, s abból kettőt Dömötör jegyzett...
– A negyed elején emberelőnyből Felkai „Róka” lőtt gólt, majd egy támadásnál beforgattam a védőmet, s négyest kaptam, amit isteni szerencsével értékesítettem. A kapus belekapott, megállt a labda a jobb keze alatt, de úgy paskolt utána, hogy a hálóba ütötte. Ezután jött az aranygól, fél perccel a meccs vége előtt, ám ha az utolsó másodpercekben Ambrus nem véd ki egy bődületes ziccert, oda az elsőségünk.
– Mégsem a kapus hozta haza az ereklyét, hanem ön őrzi az olimpiai bajnoki labdát.
– Gyarmati Dezső abban a negyedben a kispadon ült, ő ordított a meccs végén, hogy mentsem meg a labdát. Kidobtam neki, de aztán az öltözőben elkértem. Szép gesztus, hogy nekem adta, megőrizhettem. Érdekes lehet az utókor számára: akkoriban bőrből készült, s hiába zsíroztuk, igencsak meg tudta szívni magát, rettenetesen utálták a kapusok, ha fejen találjuk őket, a tréningeken nem is gyakoroltuk az ilyen lövéseket.
– Később azonban edzőként sok egyéb trükkre megtanította a pólósokat.
– Dolgoztam itthon és külföldön, mégis arra a két évtizedre vagyok a legbüszkébb, amit a Központi Sportiskola pólós szakágvezetőjeként töltöttem el. Sydney tizenhárom olimpiai bajnoka közül heten a KSI-ben nevelkedtek, s az athéni aranycsapatban is öt olyan játékos volt, aki ebből az iskolából indult a világhír felé. 

Forrás: olimpia.hu