Olimpiai érmeseink - Faragó Tamás dr.

FARAGÓ TAMÁS DR.

A BVSC-ben kezdte, majd a Vasas csapatában aratta legnagyobb hazai sikereit. Kilenc alkalommal segítette bajnoki címhez a piros-kékeket. Másfél évtizeden át 258 mérkőzésen játszott a válogatottban. Három olimpián szerepelt. Münchenben második, Montrealban első, Moszkvában harmadik lett a nemzeti együttessel. A kanadai siker fő részese, a torna gólkirálya, az olaszok elleni döntő győzelem hőse volt. A világ- és Európa-bajnokságokon három arany- és három ezüstérmet gyűjtött. Fizikai adottságai kiváló technikával párosultak. A medencében világklasszis volt. 1993-ban a hírességek floridai csarnokába is beválasztották. A parton színes, kivételes egyéniség. Állatorvosi hivatását nem nagyon gyakorolta. Pályafutása során egy ideig Düsseldorfban játszott, végül Arenzanóban volt játékos-edző. Idehaza a junior válogatottal világbajnokságot nyert, majd éveken át a Vasast trenírozta. Majd az egyre sikeresebb, már Európa-bajnokságot is nyert női válogatott kapitánya volt. Az athéni csalódást keltő hatodik helyezés után Montrealban világbajnokság megnyerésére vezette a csapatot. Ezt követve azonban családi okokra, hármas ikreivel való fokozottabb törödésre való hivatkozással lemondott a kapitányi tisztségről. A Vasas fiataljait segiti, s jó barátjával Csapó Gáborral pólósulit is vezet.

Az aranyérem története


Lukáts György írása


1976. Vízilabda csapat


Valahogy a gyermekkor, és az ifjúkor élményei sokkal maradandóbbak, mint a későbbiek. A sportban ez hatványozottan így van. Persze, nehogy most azt higgye bárki is, hogy a hatvanas-hetvenes évek magyar labdarúgó-válogatottjának összeállítását azért fújjuk fejből, ellentétben a maival, mert akkor gyerekek, fiatalok voltunk. De ez egy másik történet.


A magyar vízilabda egészen más kategória. Hála Kásáséknak, a maiakat éppen úgy fújjuk, mint a Faragó-féle világbajnok társaságot. Akkor, 1976-ban, a montreali olimpián minden összeállt az örök élményhez. Nekem különösen. Nem csak azért mert nagyon ifjú voltam, nem csak azért mert már mindenféle lapokban megjelentek különböző írásaim (akkortájt ez valódi érték volt), nem csak azért mert gyönyörű kisfiam már az első szülinapjához közeledett, hanem mert úgy várhattam az ötkarikás játékokat, hogy az akkor legszebb korszakát élő Csapó Gábort (maradjunk Dudinál), a barátomnak tudhattam, és általa időnként még a világsztár Faragó Tamással (maradjunk Tonónál), is szót válthattam. Csapatunk esélyesként utazott, csakúgy, mint most, 2005-ben. Ferihegyen, búcsúzáskor, Dudi csak ennyit mondott: „Nyugi. Ha a szovjeteket legyőzzük, aranyat nyerünk!” Ráadásul erre Tonó is rábólintott.


Kicsit persze, más okból is aggódtunk. Hiszen négy évvel korábban, Münchenben, a terroristák… No, de minek folytassam? Ezzel az érzéssel a mai ifjak sajnos szinte együtt élnek.


Jól kezdődött. Sorba vertük a csoportellenfeleket. De a hatos döntő még hátra volt. Ráadásul akkor körmérkőzés formájában dőltek el a helyezések. A legdöbbenetesebb meglepetés ekkor ért. A munkaidőm már a vége felé közeledett, amikor megcsörrent a telefon. A vonal végén Dudi. Akkor még nem létezett mobilkészülék, az interurbán hívás költségét pedig talán még sztársportolóink sem bírták volna kifizetni. Hangos röhögés a vonal tengerentúli végén, majd egy ellentmondást nem tűrő megjegyzés: „Miénk az aranyérem!”


Csak hebegtem. Nem tudtam, ő őrült meg, vagy én. Beszélgetésünk valahogy így folytatódott:


- No, de hogyhogy? Meg aztán egyáltalán, hogy kerülsz te ide?!
Ismét hosszú röhögés következett. Majd a legképtelenebb történet:
- Nyolc méter magasban állok egy létrán és a fülemen egy telefonkagyló. Igazán értékelhetnéd, hogy felhívtalak.
- Én… én értékelem, de…
- Az a helyzet, hogy tegnapelőtt észrevettem egy árva telefondugaszt a magasban. Elrohantam, vettem tizenhét dollárért egy készüléket és működik. Azóta a Tonóval innen telefonálgatunk. Lehet, hogy balhé lesz, mert már sokan tudják. Most is hosszú sor áll a létránál. Akad itt hindu, nigériai, japán. Ha végzek, átadom a készüléket. Pénzt még nem kérünk érte.


Hosszasan beszélgettünk, és az olimpia alatt ezt követően még vagy háromszor. Hogy honnan tudta Dudi már akkor, hogy miénk az arany? Nos, a szovjetek ugyanis kiestek a csoportjukból. Véletlenül végignézte a hollandok elleni, mindent eldöntő meccsüket. Igen, véletlenül. Merthogy őt választották doppingvizsgálatra, azonban éppen képtelen volt pisilni. Megivott már két liter kólát, néhány sört, rá egy kis narancsitalt, ettől aztán irdatlan hasmenése lett, de pisilés még akkor se. Így aztán ott ragadt az uszodában és csikorgó hassal, de örömmel nyugtázta: kiesett a nagy vetélytárs. Az ígéret szerint pedig akkor ugye, nem lehet már gond.


Nem is lett. A jugoszlávokat 6-1-re, a szovjeteket elgáncsoló hollandokat 6-3-ra, a románokat 10-8-ra, a mindent eldöntő mérkőzésen pedig az olaszokat 6-5-re vertük. Dudinak nagyon nem ment ezen a meccsen. Nem is lőtt gólt, igaz, három kapufás gólvonalat viszont igen. Ha rajta múlik, aligha tartják be az ígéretüket. De nem rajta múlott, hanem Faragó Tamáson. Ez az ő meccse volt. Három parádés gólt lőtt és Magyarország olimpiai bajnok lett! Ott ugráltak egy kupacban a mindent tudó mesterrel, dr. Gyarmati Dezsővel.


Többet nem telefonált. Ferihegyen viszont elnézést kért, mert, hogy becsapott. Nem értettem. Kérdően néztem rá, de ő csak sejtelmesen mosolygott. Aztán amikor megszabadult az autogramgyűjtő megszállottaktól, azért elmagyarázta: „Ha jól emlékszem, azt ígértem, hogy ha legyőzzük a szovjeteket, aranyat nyerünk. No, de le sem győztük őket…

 

Forrás: olimpia.hu