„A boldogság nem függ a sikerességtől” – 80 éves lett Balczó András

A háromszoros olimpiai bajnok, tízszeres világbajnoki aranyérmes öttusázó, a Nemzet Sportolója augusztus 16-án lett 80 éves. Példaértékű hitét, kitartását a Küldetés című filmből ismerhettük meg. Hitvallása szerint a boldogság nem függ a sikerességtől.

Egy egész ország akarta, hogy egyéniben olimpiai bajnok legyen, egy egész ország figyelte lélegzet-visszafojtva az 1972-es müncheni ötkarikás játékok öttusaversenyének utolsó napját, azt a pillanatot, amikor Balczó András befut az Olimpiai Stadion rekortánjára. Már 34 éves volt, csapatban kétszeres olimpiai győztes, mégis a magyar embereknek hiányérzetük volt, mert az ötkarikás játékokon egyéniben – ötszörös egyéni világbajnokként! – nem kísérte szerencse a pályafutását.

Pedig világéletében roppant elszánt volt: amikor meghallotta, hogy Benedek Gábor az 1953-as chilei vb-n egyéniben aranyérmes lett, az motoszkált benne, ha a csapatban olimpiai bajnoknak sikerült, neki miért ne jöhetne össze? Attól kezdve fel sem vetődött, hogy másként létezzen, mint öttusázóként – Benedek Gábor bátyja, Ferenc volt az edzője a Csepelben –, ahogyan idén januárban a Nemzeti Sportnak adott interjúban elmondta. De az egyéni olimpiai elsőség csak váratott magára.

Rómában 22 évesen csapatban már bajnok lett, egyéniben leszorult a dobogóról – Németh Ferenc győzött –, az ezüstérmes Nagy Imrétől 15 ponttal maradt el, akkor még sírt csalódásában. Tokióban eltiltása miatt nem szerepelhetett (egyéniben Török Ferenc így is elhalászta a szovjetek orra elől az elsőséget), Mexikóvárosban azt hittük, remek futásával nemcsak a legendás csapatot (Balczó András, Török Ferenc, Móna István) repítette a dobogó tetejére, hanem magát is, ám amikor Björn Ferm beájult a célba, kiderült, ellenfele 11 ponttal megelőzte. Bandi a versenyt követően már nem fakadt könnyekre, azt nyilatkozta, a svéd több pontot gyűjtött, mint ő, s egy pillanatig sem érzi, hogy a sors kegyetlen lett volna hozzá. A müncheni játékokon elmúlt 34 éves, addigra már mindent megnyert – csak az egyéni olimpiai aranyat nem.

És sokáig úgy nézett ki, hogy ott sem sikerül. A lövészetben egy malőr miatt az is felvetődött, hogy kizárják a versenyből. Mondjuk ki, az öttusázók társadalmában addig számos alkalommal bizonyított sportemberi nagysága is sokat nyomott a latban, hogy nem úgy történt, de az intermezzót követően érthetően gyengébben úszott, úgyhogy a futásra maradt minden – mint általában mindig. Noha remek futó volt, sokáig tartott az ötödik tusától, mert ahogyan Dávid Sándor róla szóló könyvében megfogalmazta, mindig attól félt, hogy rosszul osztja be az erejét, és úgy veszít, hogy nem ad ki magából mindent. Mert a balczói lelkiismeret és mérce nem a győzelem megszerzésében fogalmazza meg a küldetés mibenlétét, hanem a maximumra törekvésben. Ebből az aspektusból a vereséget is elfogadja, és a sorsot sem kárhoztatja.

Münchenben nekünk, szurkolóknak sem kellett a sorsot kárhoztatni. Szinte légies mozgásával, a mellkasáról a hátára csúszó rajtszámmal befutott a stadionba, a többit Szepesi György közvetítésből ismerjük – még a magyar sport dicső eredményeiről rendszeresen tudósító legendás rádióriporter is elérzékenyült. Ám az csak fél évtizeddel az olimpiai győzelem után tudatosult a szélesebb közvéleményben, hogy mi is áll az öttusázó eredményeinek hátterében. A hit. Kósa Ferenc 1977-ben bemutatott filmje, a Küldetés a reveláció erejével hatott. Bandi hitéről ebből az alkotásból szerezhettünk tudomást.

De itt megállnék egy pillanatra, mert Balczó pályafutásának Münchent megelőzően is volt egy felemelő pillanata, amikor sportoló és szurkoló egymásra talált. Egy évvel a mexikói olimpiai ezüstöt követően, 1969-ben Budapesten rendezték a vb-t. Akkor már négyszeres világbajnok volt egyéniben, mégis a magyar drukkerek úgy érezték, az ötödik cím kárpótlás lehet az elmaradt olimpiai aranyért. Szavakkal ma sem tudom visszaadni az utolsó versenyszám, a futás hangulatát. Már a lovaglásra is húszezren voltak kíváncsiak, de a pesthidegkúti pálya környékén ennél is többen voltunk, felbolydult méhkas volt a hegyoldal. Balczónak 26 másodpercet kellett rávernie a szovjet Borisz Onyiscsenkóra, s tudni lehetett, merre fut, mert fürtökben kísérték az emberek, célba érése egy elsős gimnazistának is felejthetetlen, katartikus pillanat volt.

Felvetődik a kérdés, mi váltotta ki az eufóriát? Miért szurkoltunk neki a hidegkúti hegyoldalban, majd a müncheni olimpián? Miért alakult ki vele kapcsolatban az azonosulási vágy? Miért volt az – tette fel e kérdést N. Pál József a sportoló 60. születésnapjára a Hitel című folyóiratban megjelenő esszéjében –, hogy az 1991-ben létrehozott magyar sport halhatatlanjainak klubjába a hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladárt, a háromszoros aranyérmes Papp Lászlót és a legismertebb magyart, Puskás Ferencet megelőzve a legtöbb szavazattal választották be? Az emberek talán azt látták benne, ami belőlük hiányzott: olyanok akartak lenni, mint Balczó, aki a Kádár-rendszerben megvalósította önmagát, ami a többségnek nem sikerült. Az átlagember a hőst látta benne, akivé maga is szeretett volna válni – mondjuk így – a szürke hétköznapok után. (Nem mellékesen Bandi tiszteletében és megbecsülésében az is fontos szerepet játszott, hogy az öttusában ritka kivételtől eltekintve a szovjetek voltak az ellenfelek, akiket az utca embere a lelke mélyén a legkevésbé sem szeretett…) Ott és akkor a hegyoldalban még nem tudtuk, hogy ehhez az átlényegüléshez hitre van szükség, mert anélkül nem megy. Magát Balczót idézem: „…ha valaki azt képzeli, hogy Isten nélkül is meg tudja oldani az életét, hogy a céljai elérése majd boldogítja, nagyot téved. A boldogság nem függ a sikerességtől.”

A már nem élsportoló Balczóról szóló filmet a bemutatását követő néhány hónap múlva a kádári kultúrpolitika főideológusa, Aczél György ukázára levették a műsorról, a három T kategóriából – támogatott, tűrt, tiltott – az utolsóba soroltatott. Mert hogyan néz az ki, hogy az épülő szocializmusban valaki nem a materialista világnézetből, hanem a hitből merít erőt?

De egy banális mondással élve, a szellemet nem lehetett palackba zárni, a Küldetés teljesítette a maga küldetését: Balczó András azóta több ezer közönségtalálkozón vett részt, hogy a hit ösvényére terelje azokat is, akik az úton nem jutottak el odáig, mint ő.

Az ünnepelt legutóbbi közszereplése az Év Sportolója Gálán január 11-én szintén reveláció értékű volt, mintegy igazolva, hogy számára az idő örök jelen. Ennek igazolására citálnék egy részletet Csillag Péter kollégám januárban, a Nemzeti Sportban megjelent interjújából. „De hát az Isten világában idő nincsen. Nekünk van múlt meg jövő, a kettő közé be van szorítva a jelen. (…) Az ember tudja, hogy az örökkévalóság birtokosa. Az örök jelen megfoghatatlan.”A beszélgetés egyik üzenete az volt, hogy a hit éppen abban segít, hogy akkor se térjünk le az olykor vékony kötélátmérőnyire keskenyedő útról, ha néha elbizonytalanodunk. A díjátadón – Balczó András a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Magyar Olimpia Bizottság életműdíjasa lett – Novotny Zoltán pedig tűélesen fogalmazta meg mindazt, ami évtizedekkel korábban csupán az emberek zsigereiben létezett, s csak jóval később tudatosult bennük: azért keresték azt benne, ami belőlük hiányzott, hogy kikacsinthassanak a Kádár-rendszerből. Balczót felállva tapsolva engedte útjára a Nemzeti Színház közönsége, mintegy megvilágosodva a balczói üzenet bölcsességétől, és a felemelő pillanat visszacsatolásaként a Nemzet Sportolója „gyógyultan”, botját eldobva távozott a színpadról. Aki a felszólítást kapja, annak saját erejéből kell felállni és elindulni.

Hiszen tart a küldetés.

Forrás: nemzetisport.hu